Fás legelők a Szatmár-Beregben

Egykor elterjedt tájhasználati típus volt a fás legelő. A terület hatalmas öreg tölgyfái lehetőséget adtak a makkoltatáson alapuló sertéstartásra. A Mária Terézia által kiadott 1770-es erdőtartási rendelet fektette le a rendszeres erdőtartás alapjait, II. József úrbéri pátense pedig elrendelte a legelők és az erdők kötelező elkülönítését a földesúr és a jobbágy között. A jobbágyfelszabadítást követően rengeteg erdőt irtottak ki és alakítottak át legelővé, a XX. század második felében a termelőszövetkezetek létrejötte után minden föld a tsz birtokába került. Az 1992-es kárpótlási törvény a fás legelőket is magántulajdonba (osztatlan közös tulajdonba) adta. A XXI. század elejére az állatállomány igen lecsökkent Szatmár-Beregben, a fás legelők pedig elhagyatottá váltak, holott a fás legelő nem csak területhasználati módot, hanem élőhely típust is jelent. Páratlan szépségű öreg kocsányos tölgyek, magyar kőrisek és vadkörtefák alkotják őket, melyek sok védett faj élő-, fészkelő- és szaporodó helyei, de az állattartás csökkenésével eltűnésük veszélye folyamatosan fennáll.